BLACK_BACKGROUND-01.jpg
BLACK_BACKGROUND-01.jpg

A HETEDIK FŐBŰN


 

vitairat az időmértékes verselésről

 

Az időmértékes verselésben lényegileg semmi sem változott az elmúlt kétszáz évben. A nyelvújítás korában írott időmértékes versek mondattechnikai hibái mai napig fellelhetők, iszonyúan szívós MÉM-eknek bizonyultak; nem csoda hát, hogy annyian fordultak el a formában történő alkotástól, hiszen az elmúlt századok líratörténete, az öröklődő technológiai hibák és elfuserált mondatok története.    

Hogyvilágos legyen, miről, miféle hibákról akarok szólni, példaként vegyünk előbb egy jól formált prózamondatot: „felszabadultan nyújtja a vámosnak mindkettőjük lepecsételt, s láttamozott okmányait, az belenéz, mosolyog, majd felszólítja barátját, hogy gombolja ki ingét, – Ennyi elég is. – megcsóválja a fejét, a papírját visszahajítja, – A »látogató úr« elmehet, ám a társa marad, mert szőrös a melle, s a prűdügyi biztos tegnapi rendeletének az értelmében e tiszta erkölcsű országból nem távozhat el!”

Nos, talán észrevették, hogy hexametert tördeltem át prózaformába (az idézet Babics Imre Magyarok kertje című kiseposzából származik), ugyanis mindenek előtt pozitív példát kívántam mutatni: a mondatokon nem vagy szinte alig látszik a versmérték használata, a szórend szinte teljesen megfelel a mai magyar beszélt nyelv szórendjének, és a sorok nem tartalmaznak letűnt vagy mesterségesen előállított, sohasemvolt szóalakokat. Az általános gyakorlat azonban mindennek az ellenkezőjét mutatja. Ennek az okadatolása helyett nézzünk példákat, mert szemléletességük rengeteg argumentálnivalót megspórol nekem. 

Tisztelettel kérem Önt, kedves olvasó, hogy az alábbi, ún. formaművészek által írott kortárs hexameterek és disztichonok közül válassza ki az ötvennégy évvel, a száznyolcvannégy évvel és – minthogy írásom elején a kétszáz pusztán irányszám – a kétszáznegyvenkét évvel ezelőttit. Elsősorban a megerőszakolt mondatszerkesztésre figyeljen, s csak ez után a kifacsart szóalakokra (tekintsen el a metrikai hibáktól és a lexikától, hisz ezeket a kortárs költemények esetében betudhatjuk a posztmodernnek). 

 

„Ládd, hazagondolok épp, s őszire tán hazahajt,
mint legelőről barmot, a honvágy… És ahogy én most,
végre szeressenek úgy téged az istenek is.”

 

„Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak, és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,” 

 

„S számolj, volt-e közös levegőtök, hogyha a földön

Fellegi társadként lápra ereszt gyökeret?”

 

„majd a konok dac vitte hol erre, hol arra, de végül
már sehová, bús jószág, ült csak a parton örökké,”

 

„Vívás s győzedelem nélkül hol lészen az érdem?

Nem tudod, hogy rögös út, nem puha, nyit meg eget?” 

 

„szépnevű, ércnevű úr, mindenek ismerik őt,
súlyos sok kötet írást fémjelez, nagyszerű elme”

 

„Nemzetes úr valahány, ha rikoltani fürge nagyobbat,

Hajt, aki bírja hamar – kiki marja a koncot a honból…”

 

„[…] Szalamisz szigetén ki a tenger –

torlásánál töpreng viharán a pelopszi család vad

sorsának, véle íly jelzőt mondat, – ne csodáld hát,

vagy bámulva kövessed is és alakíts te is oly szót,

melyben a táj, meg a hős, meg a költő tengere tárul.”

 

„Kit hol hizlal a tej, ott porladjon az el.

Hízelgő is a pár név, kikben társra találnék,

Mert a magyar Helikon névsora önmaga hon.”

 

„Sok sose volt az öröm, sem a lét, node rossznak elég már.”

 

Remélem, Ön számára is lesújtó látlelet ez a hexameteres versmondat fejlődéstörténetéről. Az igazi botrány pedig az, hogy az egyik, a 1773-as idézet attól a Baróti Szabó Dávidtól származik, aki, kis túlzással élve, az elsők között írt időmértékes verseket magyar nyelven; s akit azonnal szétszedtek fölháborodott kortársai, mert lábbal tiporta a szórend törvényeit. Rájnis József és Révai Miklós megalázóan kigúnyolták hibáiért (miért nincs ma ilyen?), Csokonai is fázott tőle; egyedül Arany ismerte el költészetének egynémely (főleg neológ) erényét, de technológiai hibáit ő is felemlegette. Itt tartunk tehát, 2015-ben, a nyelvújítás korában, üdvözlöm Önt a kis magyar lírai időgépben!

Ön oly’ szívesen látott vendég, hogy ha lehet még mindezt fokozni, bevallom, hogy bánatomra, Sylvester János 1541-ben kiadott újtestámentom fordítása elé írt 24 soros, disztichonokba foglalt Ajánlását nem idézhettem, mert egyrészt a régi szavak egyértelműen lebuktatták volna, másrészt túl jól van megírva: az akkori nyelvállapothoz képest nincsenek benne kifacsart mondatok – megszégyenítően gördülékeny. Nagyon szomorúnak ítélem, hogy egy ilyen régi históriát vagyok kénytelen felemlegetni. 

A legszégyenletesebbnek azonban azt találom, hogy az általam szapult jelenség bírálata egyidős és permanensen jelenlévő magával a jelenséggel; a költőgenerációk azonban lustaságból elengedték ezeket a hangokat a fülük mellett.

Lustaságból [1], mert ahhoz, hogy az írás haladós legyen, ki kell tekerni a mondat nyakát; csak így lehet tempósan megküzdeni például olyan nehézségekkel, hogy egyes szavaink alkalmatlanok a hexameterre. A legszánalmasabb pedig az, amikor a költő a vers indításakor olyan hangot üt meg, hogy híre-hamva sincs az antik hagyományra történő expressis verbis reflexiónak, ám egy ponton láthatólag elfárad, s belátja, hogy mennyire göcsörtösek a sorok, és anélkül, hogy a vers témája ezt indokolná, megszólítja a Múzsákat és egyéb mitológiai alakokat, ezáltal próbálva takargatni a szöveg gyengeségeit.

De miről is van itt szó? Minden tiszteletem Devecseri Gáboré, de fordítói munkássága, amennyire üdvös, legalább annyira ártalmas. Elmondhatatlanul hálásak lehetünk, hogy a görögöket és a rómaiakat anyanyelvünkön olvashatjuk, de akaratlanul is lemintázta a görög és a latin nyelv szórendjének képlékenységét, amely ráadásul egybevágott a századokkal ezelőtti versmondat-formálás gyakorlatával. Devecseri mindemellett – kényszerűen, akárcsak Baróti Szabó – kilóra dolgozott, ezért nem tudott minden sort kimunkálni. Mindez súlyosan traumatizálta a hexameterhez való viszonyunkat. Azért fordulnak el sokan tőle (s vele együtt a többi formától is), mert ez a rosszemlékű kép lebeg a szemük előtt, anélkül hogy megtapasztalnák: aki hexametert ír, nem szükségszerűen kényszerül torzszülött mondatszörnyek megalkotására. Amikor tehát egy elfuserált szövegrész miatt valaki az antikizáló szerepjátékhoz vagy allúziókhoz fut segítségért, vagyis a régi „irodalomra” vonatkozó tematikus és stiláris eszközöket emel be a versbe, valójában a fordításirodalom hibáit jelöli meg kulturális vonatkoztatási pontként, nem pedig a valódi antikvitást. Az a tévedés vezérli, hogy Akhilleusz a magyartalan szórend adekvációja.

De hagyjuk a hexametert. Pusztán azért a választottam példaként, mert különösen neuralgikus pont: nagyon elterjedt, és alakja nagyon alkalmas arra, hogy csilingeljen vagy zakatoljon, ami sokak fülének zavaró lehet. A fenti méltatlankodás után most ajánlattétellel hozakodnék elő. Az a meglátásom, hogy egyes versmértékek, amelyeket régóta mellőz a magyar irodalom (vagy éppen soha nem is használt igazán), rendkívül jól illeszkednek a mai dikció sajátosságaihoz. Az aiol versformák nagy többsége ilyen [2] – azt gondolom, érdemes lenne ezeket feltámasztani egyrészt azért, mert dallamuk valóban nagyon hasonlatos mondataink dallamához, így mondhatni természetes élőhelye lehetne a mai versnek (tehát nem is lenne nehéz ezeket használni); másrészt ezek a formák – az előbbiből kifolyólag – visszaadhatnák az időmértékbe vetett bizalmunkat.

Nyilvánvalóan azon az állásponton vagyok tehát, hogy a változás lehetséges, sőt, rehabilitálni kell az időmértéket. A kérdés most már csak az: miért kellene egyáltalán versmértékben írni? Miért is kellene újragondolni az időmértékes versmondatot? Mi hasznunk származik belőle?

    Van egy negatív és egy pozitív érvem. A negatív úgy hangzik, hogy ha a verselést rosszul művelik, valóban haszontalan, sőt kifejezetten kártékony. Ebből egy előíró jellegű követelés is származik: ne tartsuk fenn a formaművészet puszta látszatát – az ún. formaművészek tegyék le a tollat. Akár el is fogadhatjuk tehát, hogy haszontalan, de ez esetben igazodjunk is meggyőződésünkhöz. Elfogadhatjuk, hogy haszontalan, de téves művelésének ártalmassága elfogadhatatlan.

    A pozitív érv az, hogy a legtöbb szakmabeli ismeri azt a jelenséget, amikor a leadási határidő lenyűgözően jó múzsának bizonyul, vagyis az időkorlát utat nyit az igazán elektrifikáló kreativitásnak, ez a kötött forma esetében sincs másként. Feltéve persze, hogy valaki tisztességesen megtanulta azt használni. A többirányú önkorlátozás is – ellentétben a közhiedelemmel – kreatív energiákat szabadít fel. Az a gyanúm, hogy akik ezt sohasem tapasztalták, azért nem tapasztalták, mert lusták voltak rendesen megtanulni a szakmát, és csak a formahasználat nehézségeit érzékelik [3].

    Másfelől – s ez a pozitív érv meghosszabbítása – az időmérték rehabilitációja nem csak a személyes alkotástechnika szintjén hasznos, hanem a költészet egésze számára, hisz megőriz egy értéket; mi több – az újragondolás, továbbfejlesztés révén – új értéket teremt. A megelőző mondatomban a megőrzött érték azért hallatszik orbitális lózungnak, mert a kifejezés hallatán, nem valós, hanem régisége folytán döglött, múzeumi „értékként” tekintünk a metrikára. Zárjuk le az elmúlt kétszáz évet, kérném alázatosan, és megszűnik a kijelentés banalitása. Sem a magyar, sem a görög elődökre nem tekintek úgy, mint kikezdhetetlen autoritásokra, nincs a munkáikban semmi önérték; azt viszont bártan állítom, hogy az aiol mértékek értékesek, mert jók – tessenek megvizsgálni: szépre párolták őket a századok. És azt is állítom, hogy rehabilitáció történeti kutya kötelességünk. Barótiék lerakták az alapokat, azóta felhúztuk a falakat, de amíg a házra rá nem rakjuk a tetőt, szégyenben ázunk.

    Egyébként további haszna is van a mértéknek, s ez oly nyilvánvaló, hogy sok szót nem is érdemel: a versmondatot jól formálttá teszi. Ez alatt azt értem, hogy gyakran egy prozódikus szabadvers mondataira is mondjuk: „összefogott”, „pontos” vagy „tiszta”; és ez részben a prózaritmus helyes használatából ered. Az ilyen költeménynek az akusztikája anélkül is hat, hogy felfigyelnénk törvényszerűségeire. Nem is figyel rá a kutya se, a szerzőt is beleértve: rengeteg kortárs költő szabadverseinek sor- és mondatvégein találhatunk görög kólonokat, nem csak prózaritmus-egységeket. Kedves olvasó, nem is hinné, hogy mennyit. (S ha félig-meddig használatban vannak, miért ne alkalmaznánk őket tudatosan?)

    Visszatérve a hibákra, felvetődhet a kérdés, hogy a kortárs szerzőkkel kapcsolatban miért nem vagyunk engedékenyebbek, hiszen az időmértékes versmondat kialakításakor mindenkinek lehetnek gyengébb pillanatai, ráadásul egynémely mondatalkotási megoldás belefér a költői szabadságba. Nos, a költői szabadság fogalmát felháborító marhaságnak gondolom. Erről ennyit. Ami pedig a gyengébb pillanatokat illeti, én azt mondom: ezek a pillanataink legyenek inkább azok, amikor fantáziátlanok, giccsesek és ehhez hasonlóak vagyunk, ugyanis ezek nem a technikán múlnak. A technika legyen tisztességesen működtetve. Ahogyan a szabadversen sem a ritmusát kérjük számon, úgy alapvető lenne, hogy a mondatszerkezet a kötött forma esetében ne legyen számon kérhető – vagyis magától értetődően megfelelő legyen –, s csak az egyéb ostobaságaink, mint például az érzelgősség és más effélék legyenek kritikával illethetők. A technika legyen megfelelően használva, hogy többé ne kelljen vele foglalkozni.

Az időmérték használatára tulajdonképpen – ha őszintén magunkba nézünk – úgy tekintünk, mint puszta flancra. Ez pedig abból származik, hogy tökéletlenül művelik, kilátszanak a fogaskerekek, s így mindig adalékanyagnak, ráaggatott, másodrendű mutatványnak tetszik. Ha tökéletesen használnák, s ha a tökéletes megvalósítás magától értetődően természetes lenne, nem beszélnénk ún. formaművészekről. A formaművész kategóriájának létezése és fenntartása már önmagában is arról árulkodik, hogy a formában történő alkotás nem természetes számunkra – ez pedig részint abból származik, hogy mondataik természetellenesek. Formaművészeink ugyanis túlságosan jól hallják a metrumot, ezért nem hallják benne a mondatot. A „formaművész” kifejezés, valljuk be, valami extrát, valami járulékos titulust jelent. Az a tény, hogy fontosnak tartjuk ezt megemlíteni egy szerzővel kapcsolatban, abból ered, hogy a versmértéket kimondatlanul bár, de eleve megbukottnak tekintjük, hisz aki ennek a lángnak a különc őrzője, az valami eleve retrográd vagy legalábbis redundáns dolgot művel.

    Hogy retrográdnak érezzük, abból fakad, hogy mindvégig éreztük a versmérték használatának idétlenségét, és tudat alatt is felfigyeltünk hibás gyakorlatára.

    Nem mellesleg a formaművész fogalmát hibásan is alkalmazzák, hiszen eredetileg olyasvalakire illene ez a megnevezés, aki a formák művelésében különösen kiemelkedő képességekkel bír, és lenyűgöző virtuozitással alkalmazza azokat. Ennek pedig, azt hiszem, minden kétséget kizáróan az ellenkezőjéről vallanak az általam bemutatott példák. 

    Az is árulkodó, hogy a formaművész(et) kifejezés tagolatlan, és tovább semmiképp sem részletezik. Ha valaki megtenné, és komolyabban hozzászólna egyes szerzők gyakorlatához – ehhez persze érteni kellene a dologhoz –, mondjuk olyanformán, hogy ki melyik versmértékben alkot jobbat, melyikben mozog otthonosabban, vagy – talán a legfontosabb! – költészetének melyik forma felel meg a leginkább, annak alapján, hogy az adott mértéknek mi a jelentése; kritikai éllel kellene élnie, mert hibák ezreit lenne kénytelen látni és felpanaszolni. A „formaművész” tehát egy elismerőnek szánt, de mélységesen üres, s ennélfogva hazug plecsni. 

Végezetül pedig megmutatom, hogy néz ki a korrekt hexameter, mert sajnos senki se képes tisztességeset írni. Egyértelmű, hogy nem a metrummal van a gond, mert azt ki lehet matekozni. A problémát az okozza, hogy rondán és helytelenül szólal meg a vers: úgy, mintha olyasvalakit vennénk rá, hogy szövegéhez alkalmazza az ókori versformát, aki nemrég kezdte a nyelvsulit, és egyedül csak az Aeneis egyik fordításából tanul. És ebből kifolyólag roncsolt nyelv jön létre; a mondatok épp olyanok, mint kétszáz éve: a szórend nem fix, így a magyar nyelv teljes hajlékonyságát használja a szerző. És ez a rossz benyomás sajnos nem az antikizáló szókincsből ered – éppen a lexika fed fel előttünk titkokat: olykor látszik a mondatokon, hogy a költő pontosan érzi a problémát, és hallja a mondat otrombán kifacsart szórendjét, és hogy a verssor necces; ezért a selejtes munkát azzal igyekszik elleplezni, hogy úgy tesz mintha a mondatok és a vers egyenetlensége a játék eszköze volna. Ekkor jönnek az „Ó, Múzsák!”, és más idióta lózungok. De valójában mindez csak azért van, hogy rögvest igazolja a versmondat zavaróan durva hibáit a fordításhagyománnyal. Egyébként nem hiszem azt, hogy a szerzők bénák és amatőrök – szimplán lusták. Ám ettől még szakmaiatlan és káros magatartás így nekiülni a versnek. Sajnálom, hogy a restség kompromittálta a formát; azt hiszem ez becsületbeli ügy, szóval kijelentem: őszintén elnézést kérek a szakma nevében.

És azt szeretném, amit Bessenyei a Holmi hátlapján.

 

[1] Verseghy Ferenc komoly bírálatot fogalmazott meg Analitycájában: tételesen felsorolta az összes típusú torzítást, amelyet a mondat megerőszakolására használnak – semmi foganatja nem volt. Pedig külön kiemeli, hogy „a mondat szerkezetének természetes rendjét felforgatják”, s hogy az ún. költői szabadság nem más, mint „a hanyagság takarója”. A szórendi nehézségekre már Batsányi János is figyelmeztetett 1788-ban egy fordításelméleti írásában, ahol tételesen említi a grécizmus és a latinizmus, sőt, a gallizmus és germanizmus veszélyeit. A görögök és a deákok szórendi szabadságának problémáit is hosszan taglalja; a jelenség tehát a kezdetektől tudatosult, mégsem történt semmi előrelépés a magyar lírában. És vajon ki figyelt a Lukácsot idéző és kommentáló Radnóti jegyzeteire? A lukácsi passzusban arról esik szó, hogy a művészet lényege a formális ellenállások leküzdése; a forma az adott helyzet lehetőségei között fennálló maximális erőkifejtés. Radnóti így felel: "Így van. És nem bűnös-e az, aki nem hajlandó e maximális erőkifejtésre? Vagy nem bűnös-e, aki munkája síkján nem képes erre? Tegye le a munkát az, mert a tökéletlen hétszer bűnös itt [...] A forma egyértelmű és más formákat és meg nem formáltakat kizáró; mert a forma értékelés, a különbségtevés és a rendteremtés princípiuma." Amit pedig magunk körül olvasunk, éppenséggel egy merő rumli. És Devecseri – önmaga paródiájává váló – intelmeire sem hederített senki. A Horatiushoz intézett, fordításesztétikai elveket kinyilatkoztató episztolájában kiemeli, hogy Homérosz nyelve a maga korában mainak hatott, ezért a fordító sem archaizálhat. Mondattechnikailag a Devecseri-költemény, miként a szerző minden fordítása is, merő archaizmus. De mindegy: az intelem érvényes akkor is, ha soha nem fogadják meg.

 

[2] Egészen pontosan aiol kólonbővítéssel létrejött periódusokra gondolok, amelyekben van egy zseniális találmány, és ez nekünk is nagyon kapóra jön; ez pedig az aiol bázis. Ez a közömbös kólonkezdet például a hajlékony és szabad mondatkezdést teszi lehetővé, vagyis a sorkezdetek variabilitásuk miatt a beszéd ritmusának természetes változékonyságát reprodukálják. Előny továbbá, hogy az aiol periódusok nagy többségében nincs nagyarányú daktilikus lüktetés, amely zakatolást eredményezhet, s – miként a hexameter esetében – a fordításirodalommal traumatizált magyar fülnek olykor szokatlan vagy zavaró lehet. Ezek például a következő sorok: alkaioszi tizenkilences, alkaioszi húszas, nagy aszklepiádeszi, kis aszklepiádeszi, priaposzi, achatiuszi tizenkettes, kleomakhoszi, szapphói tizenegyes, szapphói tizenhatos, phalaikoszi. Különlegességük továbbá az, hogy a változékony bázis jelenléte ellenére e sorok kiválóan megzenésíthetők; ugyanakkor a daktilikusság hiányának az az eredménye, hogy – a megfelelő szigorúságú mondatalkotás mellett – nem nyújtják a dalszöveg szokásos dallamosságát, hanem természetes lejtésű mondatokat eredményeznek. Hasonlóan jó tulajdonságokkal – és alaki hasonlóságokkal – rendelkeznek még ind és persza versformák is (pl. vaszantatilaká, indravadzsrá; modzstesz, muzári stb.)

 

[3] Ahhoz mérten pedig, hogy századokkal ezelőtt milyen feladványokat adtak maguknak egyes magyar szerzők, a görög versmértékek játékos semmiségek. Példaértékű és ránk nézve arcpirító, amit a pozsonyszentgyörgyi piaristák alkottak 1727-es rózsaversükben, amely olyan hexameteres (1) költemény, amelyben akrosztichon (2), mezosztichon (3) és telesztichon (4) is van, mindeközben a grafikus elrendezés miatt a betűk számának (5) szimmetriája is megvalósul – sorainak kabalisztikus számértéke (6) pedig azonos: a megírás évével egyenlő. Eszterházy Imre esztergomi érsek köszöntésére (7) készült a vers, akinek családja sokat tett a megújuló Mária-kultusz megteremtéséért. A krosztichonja és mezosztichonja ezért egy nyelvjátékot tartalmaz, amely Mária egyik jelképét, a rózsát („est rosa”; a telesztichonban: „rosa est”) (8) az Eszterházy családnév latinos változatával („Estoras”) (9) hozza összefüggésbe. Az önkorlátozásnak nincs felső határa, csak a türelemnek.

 

 

 

SCROLL DOWN

A HETEDIK FŐBŰN


 

vitairat az időmértékes verselésről

 

Az időmértékes verselésben lényegileg semmi sem változott az elmúlt kétszáz évben. A nyelvújítás korában írott időmértékes versek mondattechnikai hibái mai napig fellelhetők, iszonyúan szívós MÉM-eknek bizonyultak; nem csoda hát, hogy annyian fordultak el a formában történő alkotástól, hiszen az elmúlt századok líratörténete, az öröklődő technológiai hibák és elfuserált mondatok története.    

Hogyvilágos legyen, miről, miféle hibákról akarok szólni, példaként vegyünk előbb egy jól formált prózamondatot: „felszabadultan nyújtja a vámosnak mindkettőjük lepecsételt, s láttamozott okmányait, az belenéz, mosolyog, majd felszólítja barátját, hogy gombolja ki ingét, – Ennyi elég is. – megcsóválja a fejét, a papírját visszahajítja, – A »látogató úr« elmehet, ám a társa marad, mert szőrös a melle, s a prűdügyi biztos tegnapi rendeletének az értelmében e tiszta erkölcsű országból nem távozhat el!”

Nos, talán észrevették, hogy hexametert tördeltem át prózaformába (az idézet Babics Imre Magyarok kertje című kiseposzából származik), ugyanis mindenek előtt pozitív példát kívántam mutatni: a mondatokon nem vagy szinte alig látszik a versmérték használata, a szórend szinte teljesen megfelel a mai magyar beszélt nyelv szórendjének, és a sorok nem tartalmaznak letűnt vagy mesterségesen előállított, sohasemvolt szóalakokat. Az általános gyakorlat azonban mindennek az ellenkezőjét mutatja. Ennek az okadatolása helyett nézzünk példákat, mert szemléletességük rengeteg argumentálnivalót megspórol nekem. 

Tisztelettel kérem Önt, kedves olvasó, hogy az alábbi, ún. formaművészek által írott kortárs hexameterek és disztichonok közül válassza ki az ötvennégy évvel, a száznyolcvannégy évvel és – minthogy írásom elején a kétszáz pusztán irányszám – a kétszáznegyvenkét évvel ezelőttit. Elsősorban a megerőszakolt mondatszerkesztésre figyeljen, s csak ez után a kifacsart szóalakokra (tekintsen el a metrikai hibáktól és a lexikától, hisz ezeket a kortárs költemények esetében betudhatjuk a posztmodernnek). 

 

„Ládd, hazagondolok épp, s őszire tán hazahajt,
mint legelőről barmot, a honvágy… És ahogy én most,
végre szeressenek úgy téged az istenek is.”

 

„Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak, és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,” 

 

„S számolj, volt-e közös levegőtök, hogyha a földön

Fellegi társadként lápra ereszt gyökeret?”

 

„majd a konok dac vitte hol erre, hol arra, de végül
már sehová, bús jószág, ült csak a parton örökké,”

 

„Vívás s győzedelem nélkül hol lészen az érdem?

Nem tudod, hogy rögös út, nem puha, nyit meg eget?” 

 

„szépnevű, ércnevű úr, mindenek ismerik őt,
súlyos sok kötet írást fémjelez, nagyszerű elme”

 

„Nemzetes úr valahány, ha rikoltani fürge nagyobbat,

Hajt, aki bírja hamar – kiki marja a koncot a honból…”

 

„[…] Szalamisz szigetén ki a tenger –

torlásánál töpreng viharán a pelopszi család vad

sorsának, véle íly jelzőt mondat, – ne csodáld hát,

vagy bámulva kövessed is és alakíts te is oly szót,

melyben a táj, meg a hős, meg a költő tengere tárul.”

 

„Kit hol hizlal a tej, ott porladjon az el.

Hízelgő is a pár név, kikben társra találnék,

Mert a magyar Helikon névsora önmaga hon.”

 

„Sok sose volt az öröm, sem a lét, node rossznak elég már.”

 

Remélem, Ön számára is lesújtó látlelet ez a hexameteres versmondat fejlődéstörténetéről. Az igazi botrány pedig az, hogy az egyik, a 1773-as idézet attól a Baróti Szabó Dávidtól származik, aki, kis túlzással élve, az elsők között írt időmértékes verseket magyar nyelven; s akit azonnal szétszedtek fölháborodott kortársai, mert lábbal tiporta a szórend törvényeit. Rájnis József és Révai Miklós megalázóan kigúnyolták hibáiért (miért nincs ma ilyen?), Csokonai is fázott tőle; egyedül Arany ismerte el költészetének egynémely (főleg neológ) erényét, de technológiai hibáit ő is felemlegette. Itt tartunk tehát, 2015-ben, a nyelvújítás korában, üdvözlöm Önt a kis magyar lírai időgépben!

Ön oly’ szívesen látott vendég, hogy ha lehet még mindezt fokozni, bevallom, hogy bánatomra, Sylvester János 1541-ben kiadott újtestámentom fordítása elé írt 24 soros, disztichonokba foglalt Ajánlását nem idézhettem, mert egyrészt a régi szavak egyértelműen lebuktatták volna, másrészt túl jól van megírva: az akkori nyelvállapothoz képest nincsenek benne kifacsart mondatok – megszégyenítően gördülékeny. Nagyon szomorúnak ítélem, hogy egy ilyen régi históriát vagyok kénytelen felemlegetni. 

A legszégyenletesebbnek azonban azt találom, hogy az általam szapult jelenség bírálata egyidős és permanensen jelenlévő magával a jelenséggel; a költőgenerációk azonban lustaságból elengedték ezeket a hangokat a fülük mellett.

Lustaságból [1], mert ahhoz, hogy az írás haladós legyen, ki kell tekerni a mondat nyakát; csak így lehet tempósan megküzdeni például olyan nehézségekkel, hogy egyes szavaink alkalmatlanok a hexameterre. A legszánalmasabb pedig az, amikor a költő a vers indításakor olyan hangot üt meg, hogy híre-hamva sincs az antik hagyományra történő expressis verbis reflexiónak, ám egy ponton láthatólag elfárad, s belátja, hogy mennyire göcsörtösek a sorok, és anélkül, hogy a vers témája ezt indokolná, megszólítja a Múzsákat és egyéb mitológiai alakokat, ezáltal próbálva takargatni a szöveg gyengeségeit.

De miről is van itt szó? Minden tiszteletem Devecseri Gáboré, de fordítói munkássága, amennyire üdvös, legalább annyira ártalmas. Elmondhatatlanul hálásak lehetünk, hogy a görögöket és a rómaiakat anyanyelvünkön olvashatjuk, de akaratlanul is lemintázta a görög és a latin nyelv szórendjének képlékenységét, amely ráadásul egybevágott a századokkal ezelőtti versmondat-formálás gyakorlatával. Devecseri mindemellett – kényszerűen, akárcsak Baróti Szabó – kilóra dolgozott, ezért nem tudott minden sort kimunkálni. Mindez súlyosan traumatizálta a hexameterhez való viszonyunkat. Azért fordulnak el sokan tőle (s vele együtt a többi formától is), mert ez a rosszemlékű kép lebeg a szemük előtt, anélkül hogy megtapasztalnák: aki hexametert ír, nem szükségszerűen kényszerül torzszülött mondatszörnyek megalkotására. Amikor tehát egy elfuserált szövegrész miatt valaki az antikizáló szerepjátékhoz vagy allúziókhoz fut segítségért, vagyis a régi „irodalomra” vonatkozó tematikus és stiláris eszközöket emel be a versbe, valójában a fordításirodalom hibáit jelöli meg kulturális vonatkoztatási pontként, nem pedig a valódi antikvitást. Az a tévedés vezérli, hogy Akhilleusz a magyartalan szórend adekvációja.

De hagyjuk a hexametert. Pusztán azért a választottam példaként, mert különösen neuralgikus pont: nagyon elterjedt, és alakja nagyon alkalmas arra, hogy csilingeljen vagy zakatoljon, ami sokak fülének zavaró lehet. A fenti méltatlankodás után most ajánlattétellel hozakodnék elő. Az a meglátásom, hogy egyes versmértékek, amelyeket régóta mellőz a magyar irodalom (vagy éppen soha nem is használt igazán), rendkívül jól illeszkednek a mai dikció sajátosságaihoz. Az aiol versformák nagy többsége ilyen [2] – azt gondolom, érdemes lenne ezeket feltámasztani egyrészt azért, mert dallamuk valóban nagyon hasonlatos mondataink dallamához, így mondhatni természetes élőhelye lehetne a mai versnek (tehát nem is lenne nehéz ezeket használni); másrészt ezek a formák – az előbbiből kifolyólag – visszaadhatnák az időmértékbe vetett bizalmunkat.

Nyilvánvalóan azon az állásponton vagyok tehát, hogy a változás lehetséges, sőt, rehabilitálni kell az időmértéket. A kérdés most már csak az: miért kellene egyáltalán versmértékben írni? Miért is kellene újragondolni az időmértékes versmondatot? Mi hasznunk származik belőle?

    Van egy negatív és egy pozitív érvem. A negatív úgy hangzik, hogy ha a verselést rosszul művelik, valóban haszontalan, sőt kifejezetten kártékony. Ebből egy előíró jellegű követelés is származik: ne tartsuk fenn a formaművészet puszta látszatát – az ún. formaművészek tegyék le a tollat. Akár el is fogadhatjuk tehát, hogy haszontalan, de ez esetben igazodjunk is meggyőződésünkhöz. Elfogadhatjuk, hogy haszontalan, de téves művelésének ártalmassága elfogadhatatlan.

    A pozitív érv az, hogy a legtöbb szakmabeli ismeri azt a jelenséget, amikor a leadási határidő lenyűgözően jó múzsának bizonyul, vagyis az időkorlát utat nyit az igazán elektrifikáló kreativitásnak, ez a kötött forma esetében sincs másként. Feltéve persze, hogy valaki tisztességesen megtanulta azt használni. A többirányú önkorlátozás is – ellentétben a közhiedelemmel – kreatív energiákat szabadít fel. Az a gyanúm, hogy akik ezt sohasem tapasztalták, azért nem tapasztalták, mert lusták voltak rendesen megtanulni a szakmát, és csak a formahasználat nehézségeit érzékelik [3].

    Másfelől – s ez a pozitív érv meghosszabbítása – az időmérték rehabilitációja nem csak a személyes alkotástechnika szintjén hasznos, hanem a költészet egésze számára, hisz megőriz egy értéket; mi több – az újragondolás, továbbfejlesztés révén – új értéket teremt. A megelőző mondatomban a megőrzött érték azért hallatszik orbitális lózungnak, mert a kifejezés hallatán, nem valós, hanem régisége folytán döglött, múzeumi „értékként” tekintünk a metrikára. Zárjuk le az elmúlt kétszáz évet, kérném alázatosan, és megszűnik a kijelentés banalitása. Sem a magyar, sem a görög elődökre nem tekintek úgy, mint kikezdhetetlen autoritásokra, nincs a munkáikban semmi önérték; azt viszont bártan állítom, hogy az aiol mértékek értékesek, mert jók – tessenek megvizsgálni: szépre párolták őket a századok. És azt is állítom, hogy rehabilitáció történeti kutya kötelességünk. Barótiék lerakták az alapokat, azóta felhúztuk a falakat, de amíg a házra rá nem rakjuk a tetőt, szégyenben ázunk.

    Egyébként további haszna is van a mértéknek, s ez oly nyilvánvaló, hogy sok szót nem is érdemel: a versmondatot jól formálttá teszi. Ez alatt azt értem, hogy gyakran egy prozódikus szabadvers mondataira is mondjuk: „összefogott”, „pontos” vagy „tiszta”; és ez részben a prózaritmus helyes használatából ered. Az ilyen költeménynek az akusztikája anélkül is hat, hogy felfigyelnénk törvényszerűségeire. Nem is figyel rá a kutya se, a szerzőt is beleértve: rengeteg kortárs költő szabadverseinek sor- és mondatvégein találhatunk görög kólonokat, nem csak prózaritmus-egységeket. Kedves olvasó, nem is hinné, hogy mennyit. (S ha félig-meddig használatban vannak, miért ne alkalmaznánk őket tudatosan?)

    Visszatérve a hibákra, felvetődhet a kérdés, hogy a kortárs szerzőkkel kapcsolatban miért nem vagyunk engedékenyebbek, hiszen az időmértékes versmondat kialakításakor mindenkinek lehetnek gyengébb pillanatai, ráadásul egynémely mondatalkotási megoldás belefér a költői szabadságba. Nos, a költői szabadság fogalmát felháborító marhaságnak gondolom. Erről ennyit. Ami pedig a gyengébb pillanatokat illeti, én azt mondom: ezek a pillanataink legyenek inkább azok, amikor fantáziátlanok, giccsesek és ehhez hasonlóak vagyunk, ugyanis ezek nem a technikán múlnak. A technika legyen tisztességesen működtetve. Ahogyan a szabadversen sem a ritmusát kérjük számon, úgy alapvető lenne, hogy a mondatszerkezet a kötött forma esetében ne legyen számon kérhető – vagyis magától értetődően megfelelő legyen –, s csak az egyéb ostobaságaink, mint például az érzelgősség és más effélék legyenek kritikával illethetők. A technika legyen megfelelően használva, hogy többé ne kelljen vele foglalkozni.

Az időmérték használatára tulajdonképpen – ha őszintén magunkba nézünk – úgy tekintünk, mint puszta flancra. Ez pedig abból származik, hogy tökéletlenül művelik, kilátszanak a fogaskerekek, s így mindig adalékanyagnak, ráaggatott, másodrendű mutatványnak tetszik. Ha tökéletesen használnák, s ha a tökéletes megvalósítás magától értetődően természetes lenne, nem beszélnénk ún. formaművészekről. A formaművész kategóriájának létezése és fenntartása már önmagában is arról árulkodik, hogy a formában történő alkotás nem természetes számunkra – ez pedig részint abból származik, hogy mondataik természetellenesek. Formaművészeink ugyanis túlságosan jól hallják a metrumot, ezért nem hallják benne a mondatot. A „formaművész” kifejezés, valljuk be, valami extrát, valami járulékos titulust jelent. Az a tény, hogy fontosnak tartjuk ezt megemlíteni egy szerzővel kapcsolatban, abból ered, hogy a versmértéket kimondatlanul bár, de eleve megbukottnak tekintjük, hisz aki ennek a lángnak a különc őrzője, az valami eleve retrográd vagy legalábbis redundáns dolgot művel.

    Hogy retrográdnak érezzük, abból fakad, hogy mindvégig éreztük a versmérték használatának idétlenségét, és tudat alatt is felfigyeltünk hibás gyakorlatára.

    Nem mellesleg a formaművész fogalmát hibásan is alkalmazzák, hiszen eredetileg olyasvalakire illene ez a megnevezés, aki a formák művelésében különösen kiemelkedő képességekkel bír, és lenyűgöző virtuozitással alkalmazza azokat. Ennek pedig, azt hiszem, minden kétséget kizáróan az ellenkezőjéről vallanak az általam bemutatott példák. 

    Az is árulkodó, hogy a formaművész(et) kifejezés tagolatlan, és tovább semmiképp sem részletezik. Ha valaki megtenné, és komolyabban hozzászólna egyes szerzők gyakorlatához – ehhez persze érteni kellene a dologhoz –, mondjuk olyanformán, hogy ki melyik versmértékben alkot jobbat, melyikben mozog otthonosabban, vagy – talán a legfontosabb! – költészetének melyik forma felel meg a leginkább, annak alapján, hogy az adott mértéknek mi a jelentése; kritikai éllel kellene élnie, mert hibák ezreit lenne kénytelen látni és felpanaszolni. A „formaművész” tehát egy elismerőnek szánt, de mélységesen üres, s ennélfogva hazug plecsni. 

Végezetül pedig megmutatom, hogy néz ki a korrekt hexameter, mert sajnos senki se képes tisztességeset írni. Egyértelmű, hogy nem a metrummal van a gond, mert azt ki lehet matekozni. A problémát az okozza, hogy rondán és helytelenül szólal meg a vers: úgy, mintha olyasvalakit vennénk rá, hogy szövegéhez alkalmazza az ókori versformát, aki nemrég kezdte a nyelvsulit, és egyedül csak az Aeneis egyik fordításából tanul. És ebből kifolyólag roncsolt nyelv jön létre; a mondatok épp olyanok, mint kétszáz éve: a szórend nem fix, így a magyar nyelv teljes hajlékonyságát használja a szerző. És ez a rossz benyomás sajnos nem az antikizáló szókincsből ered – éppen a lexika fed fel előttünk titkokat: olykor látszik a mondatokon, hogy a költő pontosan érzi a problémát, és hallja a mondat otrombán kifacsart szórendjét, és hogy a verssor necces; ezért a selejtes munkát azzal igyekszik elleplezni, hogy úgy tesz mintha a mondatok és a vers egyenetlensége a játék eszköze volna. Ekkor jönnek az „Ó, Múzsák!”, és más idióta lózungok. De valójában mindez csak azért van, hogy rögvest igazolja a versmondat zavaróan durva hibáit a fordításhagyománnyal. Egyébként nem hiszem azt, hogy a szerzők bénák és amatőrök – szimplán lusták. Ám ettől még szakmaiatlan és káros magatartás így nekiülni a versnek. Sajnálom, hogy a restség kompromittálta a formát; azt hiszem ez becsületbeli ügy, szóval kijelentem: őszintén elnézést kérek a szakma nevében.

És azt szeretném, amit Bessenyei a Holmi hátlapján.

 

[1] Verseghy Ferenc komoly bírálatot fogalmazott meg Analitycájában: tételesen felsorolta az összes típusú torzítást, amelyet a mondat megerőszakolására használnak – semmi foganatja nem volt. Pedig külön kiemeli, hogy „a mondat szerkezetének természetes rendjét felforgatják”, s hogy az ún. költői szabadság nem más, mint „a hanyagság takarója”. A szórendi nehézségekre már Batsányi János is figyelmeztetett 1788-ban egy fordításelméleti írásában, ahol tételesen említi a grécizmus és a latinizmus, sőt, a gallizmus és germanizmus veszélyeit. A görögök és a deákok szórendi szabadságának problémáit is hosszan taglalja; a jelenség tehát a kezdetektől tudatosult, mégsem történt semmi előrelépés a magyar lírában. És vajon ki figyelt a Lukácsot idéző és kommentáló Radnóti jegyzeteire? A lukácsi passzusban arról esik szó, hogy a művészet lényege a formális ellenállások leküzdése; a forma az adott helyzet lehetőségei között fennálló maximális erőkifejtés. Radnóti így felel: "Így van. És nem bűnös-e az, aki nem hajlandó e maximális erőkifejtésre? Vagy nem bűnös-e, aki munkája síkján nem képes erre? Tegye le a munkát az, mert a tökéletlen hétszer bűnös itt [...] A forma egyértelmű és más formákat és meg nem formáltakat kizáró; mert a forma értékelés, a különbségtevés és a rendteremtés princípiuma." Amit pedig magunk körül olvasunk, éppenséggel egy merő rumli. És Devecseri – önmaga paródiájává váló – intelmeire sem hederített senki. A Horatiushoz intézett, fordításesztétikai elveket kinyilatkoztató episztolájában kiemeli, hogy Homérosz nyelve a maga korában mainak hatott, ezért a fordító sem archaizálhat. Mondattechnikailag a Devecseri-költemény, miként a szerző minden fordítása is, merő archaizmus. De mindegy: az intelem érvényes akkor is, ha soha nem fogadják meg.

 

[2] Egészen pontosan aiol kólonbővítéssel létrejött periódusokra gondolok, amelyekben van egy zseniális találmány, és ez nekünk is nagyon kapóra jön; ez pedig az aiol bázis. Ez a közömbös kólonkezdet például a hajlékony és szabad mondatkezdést teszi lehetővé, vagyis a sorkezdetek variabilitásuk miatt a beszéd ritmusának természetes változékonyságát reprodukálják. Előny továbbá, hogy az aiol periódusok nagy többségében nincs nagyarányú daktilikus lüktetés, amely zakatolást eredményezhet, s – miként a hexameter esetében – a fordításirodalommal traumatizált magyar fülnek olykor szokatlan vagy zavaró lehet. Ezek például a következő sorok: alkaioszi tizenkilences, alkaioszi húszas, nagy aszklepiádeszi, kis aszklepiádeszi, priaposzi, achatiuszi tizenkettes, kleomakhoszi, szapphói tizenegyes, szapphói tizenhatos, phalaikoszi. Különlegességük továbbá az, hogy a változékony bázis jelenléte ellenére e sorok kiválóan megzenésíthetők; ugyanakkor a daktilikusság hiányának az az eredménye, hogy – a megfelelő szigorúságú mondatalkotás mellett – nem nyújtják a dalszöveg szokásos dallamosságát, hanem természetes lejtésű mondatokat eredményeznek. Hasonlóan jó tulajdonságokkal – és alaki hasonlóságokkal – rendelkeznek még ind és persza versformák is (pl. vaszantatilaká, indravadzsrá; modzstesz, muzári stb.)

 

[3] Ahhoz mérten pedig, hogy századokkal ezelőtt milyen feladványokat adtak maguknak egyes magyar szerzők, a görög versmértékek játékos semmiségek. Példaértékű és ránk nézve arcpirító, amit a pozsonyszentgyörgyi piaristák alkottak 1727-es rózsaversükben, amely olyan hexameteres (1) költemény, amelyben akrosztichon (2), mezosztichon (3) és telesztichon (4) is van, mindeközben a grafikus elrendezés miatt a betűk számának (5) szimmetriája is megvalósul – sorainak kabalisztikus számértéke (6) pedig azonos: a megírás évével egyenlő. Eszterházy Imre esztergomi érsek köszöntésére (7) készült a vers, akinek családja sokat tett a megújuló Mária-kultusz megteremtéséért. A krosztichonja és mezosztichonja ezért egy nyelvjátékot tartalmaz, amely Mária egyik jelképét, a rózsát („est rosa”; a telesztichonban: „rosa est”) (8) az Eszterházy családnév latinos változatával („Estoras”) (9) hozza összefüggésbe. Az önkorlátozásnak nincs felső határa, csak a türelemnek.